feeder.ro events calendarCALENDAR

Avid planner or spontaneous explorer? Whatever your philosophy, this is where your thoughts of spending a quiet day at home come to die. Search by date or popular category to find the perfect event for savouring urban life.

Loading Events

« All Events

  • This event has passed.

H’Art – BAU!

Sat, 6 Apr 2019 ⏐7:00 pm - 9:00 pm

H'Art - BAU!

H’art Gallery: Expoziție Ștefan Ungureanu – BAU!

(for English and Hungarian scroll down)

Artistul este prin excelență un inamic al vieții. Chiar și atunci cînd e un caracter extrovert și hedonist, cînd realitatea exterioară și viața sunt locurile predilecte de unde se inspiră, artistul ucide. Prin re-prezentare, el nu face altceva decît să transforme subiectul vital în mumie vizuală. O imagine fixă, ca să poată deveni iconică, trebuie să anihileze curgerea evenimentului real. Re-prezentarea este prima armă a artistului. A doua este punerea în scenă. Acțiunea aceasta are și ea o caracteristică funerară, “cadavrul” se prezintă pe o “scenă”. Orice expunere este o înscenare, lucrarea este prezentată ca o moaștă, spațiul este curățat și sacralizat fie prin curățare totală, fie prin convenție socială.

De multă vreme, eu ca galerist îmi pot compara activitatea cu cea a unui agent de pompe funebre, mixată cu cea a unui preot. În muzee e mult mai clar că atmosfera este apropiată de cea de cimitir, lucrările se referă la un context vital mort, se pretinde liniște, pe scurt, fenomenul celebrat în muzee a dat colțul. De aceea există muzeu al țăranului, cînd țărani nu mai sunt ca pe vremuri, muzeu al satului, cînd în provincie se construiește cu mijloace moderne, muzeu al rromilor, cînd nu mai există un rrom nomad, muzeu al istoriei naturale unde nu vezi decît fosile și naturalul se stinge în timpul vieții noastre. În cazul unei expuneri de galerie, lucrurile nu par atît de funerare pentru că e prima îngropăciune, cea făcută de rude, unde victima este plînsă, circumvenită ritualic prin cîntece și vin. Se poate, oare, greși? Sigur, totul ține de felul cum este produs ritualul, dacă participanții continuă să aibă sentimentul sacru de comuniune iar artistul poate să treacă la o nouă “victimă”. Mi-am dat seama de riscurile unei expuneri în care se risipește magia sacrului odată cu participarea la niște funeralii adevărate.
De curînd, o artistă minunată a murit. Fiind mai bisericoasă, slujba a fost fastuoasă, lungă în stil ortodox, full option aș putea spune. Ajungem și la cimitir, unde trebuie să se producă actul cel mai brutal din tot ritualul: punerea în groapă. Popii fac cîntarea, coșciugului i se pune capacul și este coborît în groapă. Un minut mai încolo, în loc de 4-5 oameni cu lopeți, se prezintă un miniexcavator care, cu mișcări puține și foarte eficiente, umple groapa. BAU! Un val de pămînt pus cu o mașinărie extrem de eficientă și toată vraja ritualului s-a spulberat. Profanul mecanic a năvălit brusc în scenă cu toate imaginile de gropi comune ale secolului trecut. Mutatis mutandis, se poate rata un vernisaj – îngropăciune exact așa: dacă nu se suspendă neîncrederea, dacă profanul canibalizează sacrul, dacă parastasul este prea formal, sau dacă preotul (a se citi aici galeristul) face slujba rapid, mecanic, sau în cheie arghirofilă. Aparent, în toată povestea artei e vorba numai despre moarte și crimă. Da, despre asta e vorba, iar un artist conștient va duce lucrurile și mai departe. El va avea ca temă în re-prezentarea artistică produsă chiar moartea ca țintă. Se va realiza atunci o încercare de depășire a impasului prin chiar preluarea morții ca subiect. Oarba va fi pusă în scenă, ea va fi re-prezentată, studiată, înțeleasă. Medusa va fi pusă să privească în oglindă. Se poate spera astfel ca prin artă și punerea în prim-plan să se calce cu moartea pe moarte. (Dan Popescu)

///

După vernisaj, expoziția va putea fi vizitată până în 6 iunie 2019, cu programare prealabilă.

///

The artist is first and foremost an enemy of life. A killer, even when extroverted, self-indulgent, life-inspired, reality-driven. Through representation he turns any lively subject into a visual mummy. That’s because, in order to become an icon, an image must obliterate the flow of reality. Representation is the artist’s first weapon. The second is the mise en scène. By means of the latter, a funerary action almost by definition, the dead body is displayed on stage. Every exhibition is a theatrical production, the work is presented like a relic; the space is cleaned and sanctified either through cleansing or through social convention.

For a while now, as a gallerist I have felt half-undertaker, half-priest. In museums the atmosphere is much more clearly similar to that of a graveyard, the works point to an existential context that is gone, you are supposed to keep quiet; in short, the phenomenon celebrated there kicked the bucket long ago. That is why there is a Romanian peasant museum, but no traditional peasants around, a village museum, but houses are built with modern technology, a Roma culture museum, but no single nomadic gypsy, a natural history museum filled with fossils, while wild life is on the brink of extinction. A gallery exhibition is less like a funeral, as it is the first burial, attended by relatives, where the victim is mourned and celebrated through rituals with chants and wine. Could it all go astray? Obviously. Depending on how the ritual unfolds, on whether the feeling of sacred connection lingers in the participants and the artist can move on to the next “victim”. Only when attending a real funeral, several days ago, did I become aware of the risk of losing the magic of the sacred feeling.
Not long ago a wonderful artist died. Herself a church goer, she had a sumptuous and long funeral, a “full-option” orthodox style ritual. Next comes the cemetery, with the most brutal act of the ritual: the entombment. Priests in final chanting, coffin sealed and lowered into the ground. A minute after, instead of 4-5 men with shovels, there comes a bobcat excavator that covers the tomb with a few efficient moves. “BAU!” WHOA! The spell is gone. Enter (violently) the mechanical profane, with all the images of mass graves of the past century. Mutatis mutandis, this is how you can fail in a vernissage: if disbelief is not suspended, if the profane eats the sacred alive, if the priest (here – the gallerist) performs his service hastily, mechanically or driven by greed. Apparently you could say that the story of art is all about death and murder. This is exactly what it is all about, and a perceptive artist will take things much further. His final destination in the artistic representation will be Death itself. He will attempt to overcome the deadlock by portraying Death. The Blind One will be displayed, re-presented, studied, understood. Medusa in the mirror. One may dare hope that through art and by putting “It” in the foreground, Death will overcome Death. (Dan Popescu)

///

After the vernissage, the exhibition remains open through June 6, 2019. Please call for an appointment.

///

A művész, kimondottan az élet ellenlábasa. Még akkor is öldököl, ha egy extrovertált élvhajhász, aki számára a külvilág és maga az élet a kedvenc játszótér és ihletforrás. Ez úgy sikerül neki, hogy az ábrázolás során, az újbóli meg-jelenítés folyamatával az élet eleven témáját, az élő alanyt merő vizuális hullává degradálja. Ahhoz, hogy egy állókép ikonikussá válhasson, fel kell függesztenie a valósághű események folyamát, a létfolyam áramlását. E likvidálási művelet végrehajtásában a művész legfontosabb fegyvere, az ábrázolás, a szemléletes meg-jelenítés, a másik hadieszköze meg a közszemlére tétel, a ki- és beállítás, a ’színpadra vitel’. Ennek az utóbbi műveletnek is van egy gyászos jellege, mivelhogy a ’tetemet felravatalozzák’ a ’halál színpadán’. Minden kiállítás egy gyászpados színrevitel, amelyben a műalkotást ereklyeként felmutatják, a teret meg bizonyos szertartás vagy társadalmi szokásrend által megtisztítják és felszentelik. Mint galérista, a saját ténykedésemet már jó ideje egy temetkezési vállalkozó és egy gyászmiséző pap tevékenységének elegyeként látom. A múzeumokban már sokkal könnyebben kiszimatolható a terjengő hullaszag, ahol ugyanis a falakon foszladozó létszövet gyolcsai gyanánt csüngnek alá a vásznak, akiket megillet a síri csönd, – magyarán az egész múzeumi jelenség, úgy ahogy van, halottság.

Azért van falumúzeum, mivel vidék szerte már modern építkezések folynak, azért került a paraszt mintapéldánya ’üvegkoporsóba’, mivel többé már ő sem a régi önmaga, a romák életformája is kiállítási kuriózum lett, mert már a vándorcigányok is eltűntek a tájból, a természetrajzi múzeumok meg rogyásig tele vannak kitömött lényekkel és kövületekkel, miközben még a mi életünk folyamán kipusztul az élővilág. Egy galériában megrendezett kiállítás alkalmával még nem ennyire gyászos a helyzet, mivel ez még csak az első elhantolás, amit a rokonok végeznek, melyen az ’áldozatot’ szertartásosan közrefogják, s halotti tort ülve felette, borozás meg gyászdalok közepette elsiratják. Vajon balul is elsülhet egy ilyetén rituálé? Megeshet, mivelhogy minden a szertartás színrevitelétől függ. Ha a résztvevők megérzik az eggyé válás szentségét, no meg a művész is készítheti már az újabb ’áldozatát’, akkor az elhantolás sikeresnek mondható. Akkor jöttem rá, hogy milyen veszélyeket rejt magában egy rosszul levezényelt kiállítás-megnyitó, melyen elillanhat a szentséges varázsa, amikor részt vettem egy valódi temetési szertartáson is. Nemrég távozott közülünk egy csodálatos művésznő. Szenteskedő asszonyság lévén, a gyászmise is pompásabb volt, ortodox rítusú, elnyújtott, extra kivitelben. Megérkeztünk a temetőbe, ahol a szertartás legkegyetlenebb felvonása vár ránk, maga a sírbatétel. A pópák kántáltak, a koporsóra fedelet szögeztek, majd aláeresztették a gödörbe. A következő pillanatban, a lapáttal felfegyverkezett szokásos gyászhuszárok helyett, egy törpe-kotrógép lépett a színre, ami néhány apró, de hatékony mozdulattal azon nyomban betömte a gödröt. “BAU!” Uramisten! Elég volt egy hatékony gépezettel megmozgatott földkupac, és vele együtt az egész rituálé varázsát is elnyelte a gödör. A profán gépiesség váratlanul és gorombán berontott a színpadra, magával hurcolva a múlt század tömegsírjainak összes kísértő emlékképét. Mutatis mutandis, ekképpen lehet elrondítani egy kiállítás-megnyitót is, vagyis egy ’elhantolást’: ha a bizalmatlanság köde el nem oszlik, ha a profán felzabálja a szentségest, ha a halotti mise túl külsőséges, vagy ha a miséző pap (vagyis a galérista) netán pénzsóvár, aki gépiesen elhadarja a liturgiát. Első ránézésre úgy tűnik, hogy az egész művészet története a halálról és az öldöklésről szól. Valóban erről van szó, és egy tudatos művész ezt még tovább feszíti. Ábrázolásával magát a Halált veszi célba. A halál, a halottság témájának a felvállalásával már beindul egy kiútkeresés, a végső helyzet meghaladása. Így a világtalan kaszás közszemlére kerül, újból ki- és beállítják, górcső alá veszik, kiábrázolják, új értelmezést nyer s még megértésre is talál. A Medúzát meg tükör előtt szembesítik önmagával. Ezek után már méltán remélhetjük, hogy ilyetén művészi felravatalozásával, a halál győzedelmeskedni fog a halottság felett.

///

A kiállítás a megnyitót követően előzetes bejelentkezéssel 2019 június 6-ig tekinthető meg.

Details

Date:
Sat, 6 Apr 2019
Time:
7:00 pm - 9:00 pm
Event Categories:
, , , ,
Event Tags:
, , , ,
https://www.facebook.com/events/316694385716539/

Organizer

Invitro
Phone:
40 721 980 187
View Organizer Website

Venue

Invitro
str. Franklin Delano Roosevelt, nr. 4, 400021 Cluj-Napoca
Cluj-Napoca, Cluj Romania
+ Google Map
View Venue Website

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.